Július első napján igazán szerencsés voltam. Az újonnan felfedezett, komfortos lesen ücsörögtem (pácolódtam), amikor ez a suta kilépett az erdőből.

Méregetett kicsit, de szerencsére nem talált túl elrettentőnek, így folytatta az útját.

Még szívem is kihagyott, amikor rezdült mögötte az aljnövényzet, és egy pici fejecske bukkant fel a nyomában.

Vetettek rám egy egy röpke pillantást és beszökkelltek a vetésbe.

Sokáig láttam még őket itt-ott megállva csemegézni.

Gyönyörű emlék marad. 

Egy nagyon kedves barátom használja ezt a szókapcsolatot gyakorta hashtag-ként az instáján. A leghétköznapibb dolgok mellé is odaírja. És valóban, vegyük észre azt, ami körülöttünk van! Vegyük észre, ami magától értetődő, azért nem is látjuk már rendesen. 

Valahogy így vagyok a természettel.

Talán amióta városba költöztem, még jobban vágyom természetben lenni.

Amíg karnyújtásnyira volt, nem is értékeltem annyira. Legalábbis, felnőttként. Gyerekként egyfolytában kint tekeregtünk: fára másztunk, halat fogtunk, koszorút fontunk.

A természetfotózás egészen speciális műfaj. Teljesen másfajta türelmet, hozzáállást, technikát igényel, mint amilyet egyébként alkalmazok.

Így az én természetfotóim inkább csak hangulatképek, melyek friss és ropogós lelkesedéssel készültek az idén a Csallóköz és a Mátyusföld varázslatos zugaiban.

Konkrétabban a mai :)

Tegnap kisétáltunk a rétre, s ősz helyett ez a tavaszi hangulat fogadott...