B+L

augusztus 24, 2017

Szeretettel ajánlom ezt a bejegyzést mindazoknak, akiket már volt szerencsém hasonló boldogságban lencsevégre kapni.

Az én fotóim, az Ő szavai, a mi történetünk.

***

“És aztán ott van az a pillanat, amikor rád mosolyog Valaki a gratulálók közül...” - Bacu pedig visszamosolyog.

Mindez egy jóbarátom esküvőjén történt idén nyáron. Előtte sosem találkoztunk személyesen, csak a “szociális hálók” által ismertem, ott bukkantam rá a képeire pár hónappal azelőtt, és az elejétől kezdve fölkeltette az érdeklődésemet.

Mosolyváltásnál több azonban akkor nem történt. Sőt, eltelt még pár júniusi hét, mire konkrét lépésekre szántam el magam, annak ellenére, hogy Bacu az első “találkozás” után (tudtán kívül) szépen lassan elérte, hogy még csak véletlenül se tudjak másra gondolni. A késlekedésnek viszont egy elég nagy dilemma volt az oka: akkor ugyanis már egy ideje tudtam, hogy augusztusban majdnem fél évre külföldre megyek tanulni, így akkor túlságosan szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy az adott helyzetben egyáltalán érdemes-e megszólítanom, merthogy az esetben, ha esetleg szóba áll velem, túl kevésnek véltem a rendelkezésünkre álló időt.

Hetekig harcoltam a saját (ma már tudjuk, hogy alaptalan) kételyeimmel, de a bennem kirajzolódó kép, ahogy a fotóslány visszamosolyog, és az ezt körbefonó kérdések, hogy vajon tudatosan tette-e, nem hagytak nyugodni. Ígyhát, végül úgy döntöttem, megpróbálok választ találni rájuk egy Bacu számára nagyon kedves eseményen, az Alsószeli Jurtanapokon.

A háromnapos esemény második napján pár barátommal jelentem meg, de aznap még nem találtam meg a kellő bátorságot ahhoz, hogy megszólítsam. Pedig láttam Őt. A puszta jelenléte is lenyűgözött. Egyértelmű volt: lépnem kell és lépni is fogok. Össze kellett viszont szednem minden bátorságom, ezért a Jurtanapok utolsó napjára halogattam a megszólítást - vagyis halogattam volna, merthogy óriási meglepetésemre a következő reggelen arra ébredtem, hogy van egy olvasatlan üzenetem. Tőle. Előző nap észrevett. Csak pár könnyed, csevegésre invitáló szó volt, de így is jelnek vettem, mintha érezte volna, hogy szükségem van egy “kezdőlökésre”.

Aznap este visszamentem Alsószelibe, és ezúttal amint megláttam, egyenesen odamentem hozzá és megszólítottam. A kezdeti (kb. egy percig tartó) feszengés levetkőzése után, minden nagyon gyorsan, viszont nagyon is természetesen történt. Az esti koncertet az első sorban hallgattuk és táncoltuk végig, együtt. Már akkor tudtam, hogy nem számít az se, ha csak pár hetünk van megismerni egymást elutazásom előtt, ki akarom hozni ebből a helyzetből a maximumot. És vissza akarok jönni hozzá.

Két nappal később újra találkoztunk. Itt mondtam el neki, ami már hetek óta nyomta a szívemet: meg akarom ismerni, semmit se akarok jobban, de hamarosan külföldre költözök. A reakció meglepett: már tudta. Van pár közös barátunk, akik által ugyan sosem találkoztunk, de általuk ez a hír már korábban eljutott hozzá. És mégis, mindennek ellenére, már akkor úgy döntött: megvár. Abban a pillanatban döbbentem rá: nincsenek is akadályok, helyettük viszont van öt hetünk, aminek nagyrészét együtt tölthetjük, decembertől pedig, amikoris visszatérek, akár egy egész életünk. És ezt Ő is így gondolta.

Így lettünk mi B+L.

Ebbe a kivételes öt hétbe szószerint éveket sűrítettünk bele, merthogy valami megmagyarázhatatlan összhang uralkodott el mindkettőnkön. Ekkor született meg ez a fotósorozat is, amit Bacu augusztus elején, a szülinapomon készített rólunk.

Sokszor nézegetem a képeket azóta is, hogy nem vagyok otthon, és úgy érzem, mindegyikben van valami közös, valami állandó: az őszinte, tagadhatatlan, feltétel nélküli mosoly mindkettőnk arcán. Az a fajta mosoly, amit nem osztogat ingyen az ember, hanem csakis akkor képes rá, amikor azt a bizonyos valakit látja maga előtt, aki a világon a legkedvesebb neki. Számomra ennek a kölcsönösen csillogó tekintetnek rendkívüli jelentősége van, mert azt hittem, hogy a boldogságomat őszintén hirdető mosolyomat már rég elvesztettem, egy bizonyos ponton pedig azt is, hogy örökre.

Aztán jött a fotóslány és a szívemen keresztül visszacsalta az arcomra. Jelenleg is ott van.